A hiányzó lépcső

Vélekedjünk bármiképpen a kommunistákról és a forradalomról, nem egykönnyen tagadható: amikor a bolsevikok, a Gergely-naptár szerint 1917. november 7-én elfoglalták a Téli Palotát, megváltoztatták a világtörténelem menetét. Nem csak a jövő, a huszadik század (és minden bizonnyal a későbbi századok) történetét határozta meg a bolsevik forradalom, de a múltról – a francia forradalomról, a 19. századról – is másképpen gondolkozunk a bolsevik hatalomátvétel fényében. Engels 1885-ben írta egy orosz forradalmárnőnek, „Ha egyszer 1789 elérkezik [Oroszországban], 1793 [a terror] sem várat sokáig magára”. Lenin és a bolsevikok, szándékuk szerint, részben a francia forradalmat játszották újra. François Furet, a francia forradalom jelentős, revizionista történésze úgy vélte, hogy a bolsevizmus magvait a francia forradalom vetette el. Az amerikai történész, Simon Schama 1989-ben pedig úgy látta, azért ódzkodott mindenki a kommunizmus erőszakos megdöntésétől, azért bukhatott meg békés módon a rendszer, mivel a kommunizmus ellenfelei szembetalálták magukat a kérdéssel: „Nem mocskolja-e be magát minden forradalom, amely a francia forradalmat tekinti példaképnek; nem vezet-e egyenes forradalmi út a felszabadulástól az önkényig?”

A forradalmakat – a hatalom erőszakos megdöntését –, amelyekre hivatalosan emlékeznek manapság errefelé, felemelő népünnepélyként állítják az ünneplő közönség elé, amely lehetővé tette, hogy a nép megtapasztalja a népfelséget, önnön erejét, maga vegye kezébe sorsának alakítását. Október 23. hiába ködös őszi nap, éppúgy a fiatalság, a megújulás, a feltámadás, a megtisztulás ünnepeként tűnik elő a hivatalos szónoklatokban, mint március idusa.

A forradalom természetesen mindig másként történt, mint ahogyan az utókor – folyamatosan változó perspektívából – emlékezik. Galina Alekszandrovna Zubcsenko 2002-ben festett képén, a „Téli Palota ostromán”, a forradalmárok a lépcsőn ostromolják a Palota kapuját. A Téli Palota kapujához azonban a Palota térről nem vezet lépcső. A képen, amely egy 2009-es írországi árverésen került kalapács alá, még a felületes szemlélő is, Pjotr Krivonogov 1948-ben készült, „Szovjet katonák beveszik a Reichstagot” című képét ismeri fel. A sok halott a lépcsőn nem hősiesen elesett forradalmár, de agyonlőtt fasiszta német katona. Heroikusabbnak tűnik a győztes ostrom a lépcsősoron, mint a földszinti ajtót kinyitva. Meg aztán a fasizmus felett aratott győzelmet is – a szovjet történetírás szerint – a bolsevik forradalom alapozta meg.

Ma már okosabbnak tűnünk: tudjuk, mibe kerül a forradalom. A forradalmak sorsa (majd? mindig) a tragikus bukás, az árulás, a megtorlás, a halál. A történelem iróniája, ahogyan Engels, Hegelt felidézve rámutatott, hogy a forradalom a legkevésbé sem hasonlít soha a végén ahhoz, amit a vezetői elképzeltek az elején. Ezért lehet önkény, elnyomás, erőszak, bornírt hülyeség a szabadság kísérletének végeredménye. A bolsevik forradalom utópiája sok tízmillió ember életébe került.

A forradalmat azonban nem az okosok csinálják, hanem azok, akiknek elegük van; akik nem a következménnyel számolnak, mert a jelennel akarnak leszámolni. A történelemben – minden történelmi tudásunk ellenére – akadnak pillanatok, amikor úgy tetszik: nincs választás, vagy egyértelmű, amit választani kell.

Az esemény a Balos Ügyek című egyéves program keretében létrejött „Forradalmak nyomában” programsorozat része.