Megfigyelés a fotográfus szemével

Milyen jogon gyűjtik és tárolják a kormányok, vállalatok, vagy akár egyes emberek napi kommunikációnk adatait? Milyen eszközöket használtak és használnak megfigyelésünkre? És mik ennek az azonnali és hosszú távú hatásai? A világméretű tömeges megfigyelés nem csak a magánélethez való jogunkat veszélyezteti, hanem az így gyűjtött és felhasznált információk az elnyomás és diszkrimináció eszközeivé is válhatnak, amelyek megfosztanak a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságától. A Megfigyelés a fotográfus szemével / Watching You, Watching Me, az Open Society Foundations Mozgó falak / Moving Walls c. kiállításának 22. része, ebben a kontextusban vizsgálja azt, hogy a fotográfia hogyan lehet egyszerre a megfigyelés eszköze és a megfigyelés negatív hatásait feltáró és azokkal leszámoló mű. A témához nagyon különbözően közelítő alkotóknak azzal a sajátos nehézséggel kellett megbirkózniuk, hogy olyasmit kellett láthatóvá tenniük, amibe úton-útfélen beleütközünk, de ugyanakkor titkos is: ami mindenhol van, és egyben sehol. Edu Bayer 2011 augusztusában a Wall Street Journal kiküldetésében Moammer Kadhafi tábornok elhagyott internet-megfigyelési és hírszerzési központját fotózta Tripoliban. Az üres szobákban és folyosókon hagyott feldúlt iratszekrényekről és szétszórt dokumentumhalmokról készített képei a líbiai biztonsági szolgálat megszűnését övező káoszt merevítik ki.

Simon Menner és Josh Begley alkotásának tárgya szintén az állami megfigyelés – a megfigyelők szemszögéből. Menner a kelet-német állambiztonsági minisztérium – közkeletű nevén a Stasi – hatalmas archívumában talált képeket mutatja be. A hol hajmeresztő, hol abszurd képek a Stasi-ügynökök kiképzésének, a házkutatásoknak és a mindennapi élet megfigyelésének dokumentumai. Josh Begley azokból a fotókból, térképekből és szövegekből állított össze válogatást, amelyeket a New York-i rendőrség Népességi Egysége (későbbi nevén Körzetértékelési Egység) készített, majd az Associated Press leplezett le és hozott nyilvánosságra. Ez a rendőrségi egység szisztematikusan kémkedett a muszlimok után egészen 2014-ig, amikor is a közfelháborodás hatására megszüntették. Begley ezeket az anyagokat darabolta fel, és rekontextualizálta két, padlótól mennyezetig érő installációban, hogy elgondolkodtassa a nézőt, mire jó a megfigyelés, ha a megszerzett „bizonyítékok” ilyen tökéletesen jelentéktelenek és kétes értékűek.

Míg Menner és Begley talált anyaggal dolgoznak, Julian Roeder a reklámok vizuális nyelvét használja fel, hogy ráirányítsa a figyelmet a különféle európai határfigyelő rendszereket összekötő és az információ-megosztást lehetővé tévő EUROSUR-t irányító emberekre és gépezetre. Mari Bastashevski is a technológia szerepét vizsgálja, mégpedig a tömegkommunikáció figyeléséből és lehallgatásából profitáló ipar szemszögéből. A Privacy International nevű nonprofit szervezettel közös munkájában Bastashevski saját fotóit vegyíti a vállalatok reklámanyagaival és dokumentumaival, hogy bemutassa, hogyan promotálják márkájukat e vállalatok, és adják el termékeiket a globális rendészeti és hírszerzési szerveknek. E lecsupaszított vállalati esztétikát ütközteti a megfigyelést elszenvedő üzbég emberi jogi aktivisták rémisztő beszámolóival.

Tomas van Houtryve és Andrew Hammerand a megfigyelési technológiát saját alkotói folyamatukba építették bele. Van Houtryve drónra szerelt fényképezőgépével olyan helyszíneket és összejöveteleket fotózott az Egyesült Államokban, amelyek az Egyesült Államok külföldi drón-hadviselésének helyszíneire utalnak, s reflektálnak a magánszféra és a napjainkban folyó háborúk kérdéseire. Hammerand egy amerikai közép-nyugati anonim kisvárosban bukkant egy nem védett, nyilvános hálózathoz csatlakoztatott zárt láncú kamerára, amely felett át is vette az irányítást és saját céljaira használta, így rávilágítva a magánszférába való mind erőteljesebb beavatkozásra. 

Paolo Cirio és Mishka Henner a Google képeit használja fel nyersanyagként. Cirio utcai installációival a Google Street View képein látható embereket helyezi vissza eredeti helyükre a köztérben, Henner pedig azt mutatja be, hogyan cenzúrázza a holland kormány a Google Earth felvételeit és takarja ki színes poligonokkal a fontos politikai, gazdasági és katonai helyszíneket.

Hasan Elahi saját digitális álcát épít fel, miután egy téves jelentés miatt felkerült az FBI által figyeltek listájára. 2002 óta több mint 70.000 képet készített élete apró-cseprő részleteiről, és ezeket elküldte az FBI-nak. Eredeti célja az volt, hogy mindig lehessen tudni róla, hogy hol van, később viszont a projekt már eszköz arra, hogy felhívja a figyelmet, milyen irtózatos mennyiségű információt és adatot osztunk meg másokkal, illetve gyűjtenek rólunk.

A tíz művész a műholdas képtől a street view-ig terjedő különféle képek felhasználásával és különböző módokon mutatja be, hogy a megfigyelési kultúra hogyan mossa el a magán- és a közszféra közti határt. A technológia fejlődésével mindinkább megfigyelhetőek lesznek napi interakcióink, és e projektek azt a fontos kérdést feszegetik provokatív módon, hogy mi a szerepe a magánszférának alapvető szabadságunk és jogaink megóvásában.