Kovács Olívia: Nekünk is volt

„A Nekünk is volt című sorozathoz családi fotókat gyűjtöttem össze a 80-as években egyik gyakori gyereksátráról. A sorozat célja a 80-as évek világának bemutatása egy közös motívumon keresztül, és egyúttal a saját generációm gyermekkorának bemutatása.” Kovács Olívia

-

Az FKSE (Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület) éves kiállításainak hagyománya gyakorlatilag egyidős a Stúdióval. A szervezetet az ’56-os forradalom után az akkori kultúrpolitikai vezetés hozta létre 1958-ban, de a ’90-es évek elején az egyesületi formába való áttérés megújította a fiatal képzőművészek szakmai szervezetének egész létezését. Egy-két kivételtől eltekintve az éves kiállítások hagyománya töretlenül fennmaradt, és az elmúlt több mint húsz évben a kurátori szemlélet hatotta át.

A Stúdió tagsága jelenleg közel 500 főt számlál, és a folyamatos megújulás egyik szervezetileg beépített záloga, hogy 35 éves kor után a tagok egy részét az aktuális vezetőség ún. senior-tagnak kéri fel, ami azt eredményezi, hogy a tagok jó része állandó cserélődésben van. Mivel a fiatal képzőművészek a mai napig úgy érzik, hogy a Stúdió-tagság fontos állomás a pályájukon, ezért elmondható, hogy az Egyesület a professzionális képzőművészet korosztályi spektrumát szinte teljes egészében lefedi.

Az 1990-es évek eleje óta a Stúdió jelentősnek mondható állami és önkormányzati támogatásban részesült, mely az alapvető működését biztosította. Ezeken felül számtalan hazai és nemzetközi együttműködésben, csereprogramban, projektben vett részt, melyekre pályázati úton szerzett anyagi forrást. Az éves kiállítások is hasonló módon valósulhattak meg, leggyakrabban a kortárs művészet jelentős bemutatkozási helyszínein (Műcsarnok, Ernst Múzeum, Magyar Nemzeti Galéria, stb.). Bár a kiállítások szervezésének módszere és koncepciója az évtizedek folyamán többször megváltozott, ezek az intézmények mindig is biztosra mehettek abban, hogy a Stúdió éves kiállításával egy olyan bemutatkozásra teremtenek lehetőséget, mely mind a közönség, mind pedig a művészeti szcéna számára nagy hatással bír. Eddig nem volt olyan év, hogy ez a kiállítás ne kapott volna valamilyen pénzügyi támogatást a megvalósításhoz (vagy a Minisztériumtól, vagy pedig az NKA-tól).

Az idei évben azonban a helyzet nagymértékben megváltozott. A kultúrpolitikai elképzelések sem a Stúdió, sem pedig az ismert kiállítóhelyek létezését nem támogatják tovább (illetve csak névlegesen teszik ezt). A tagság úgy döntött, hogy az éves kiállítások hagyományát ennek ellenére folytatja és a helyzet lehetetlenségét saját erőforrásainak újszerű mozgósításával kísérli meg kompenzálni. Ez közel sem azt jelenti, hogy ezek a források mindig is megvoltak, hanem azt, hogy a saját létfenntartásuk és a nagyon gyakran kizárólag szabadidőben végzett művészi tevékenységük mellett olyan feladatokat is magukra vállalnak, melyek minden létező elképzelés szerint egy kiállítóhely funkciói lennének. Az egyik legfontosabb hozadéka ennek az újfajta kiállítási módnak azonban az, hogy a művészek a saját közönségükhöz fizikailag is közelebb tudnak kerülni: nem a nézőnek kell a múzeumba vagy a galériába ellátogatnia, hanem a művészek keresik fel őket, illetve az ő jól ismert, mindennapi helyszíneiket.