Kollektív álmok és burzsuj villák

A helyszínrajz az építészeti tervdokumentáció egyik alapvető fontosságú eleme: egy felülnézeti rajz, amely a tervezett beavatkozás által érintett terület „terepadottságait (rétegvonalak), közigazgatási határait, az útvonalakat, a rajta álló létesítményeket, beépítést” ábrázolja (Zádor Anna: Építészeti szakszótár, Corvina kiadó, 1984). Célja tehát láthatóvá tenni azokat a konkrét erőviszonyokat, felszíni és felszín alatti hatásokat, amelyek a tervezési-építési folyamat kereteit megszabják. A Kollektív álmok és burzsuj villák – A magyar CIRPAC-csoport helyszínrajza című kiállítás a helyszínrajz fogalmát kisajátítva a magyar CIRPAC-csoport működését, illetve működésének környezetét vázolja fel.

Az egyes nemzeti CIRPAC-csoportokat (Comité Internationale pour la Résolution des Problèmes de l’Architecture Contemporaine – Nemzetközi bizottság a kortárs építészet problémáinak megoldására) a nemzetközi modern építészeti szervezet, a CIAM (Congrès Internationaux d’Architecture Moderne – A modern építészet nemzetközi kongresszusai) első kongresszusa hozta létre 1928-ban. A CIRPAC-csoportok feladata volt, hogy a CIAM-kongresszusokon meghatározott építészeti, urbanisztikai irányelveket közvetítsék mind a szakmai és a nagyobb nyilvánosság, mind a megrendelők és a döntéshozók irányába. Ennek megfelelően a magyar CIRPAC-csoport tevékenysége is az 1920-as, 1930-as évek – a világháború, Trianon, illetve a gazdasági világválság nyomán kialakult – lakhatási válságára összpontosult. Tervezői megbízásaik mellett a CIAM-kongresszusok és általánosan az „Új építészet” („Neues Bauen”) vívmányait népszerűsítették publikációkon, előadásokon és kiállításokon. A leginkább Molnár Farkas és Fischer József építészek által meghatározott kollektíva átlépte a szokványos építészeti kereteket, a csoport tagjai önmagukat nem pusztán az építészeti mező, de egy tágabb társadalmi folyamat szereplőiként értelmezték. Helyszínrajzukon így a követendő vagy ellensúlyozandó külföldi szakmai hatások mellett a hazai és nemzetközi társadalmi-politikai terepviszonyok is láthatóvá válnak. Ezen a helyszínrajzon a tervek és megvalósult épületek – kollektív álmok és burzsuj villák – nem építészeti, hanem közéleti létesítményekként jelennek meg, a nyilvánosságért folytatott harc taktikái és eszközei, valamint a kortárs (művészeti, értelmiségi, politikai) körökkel kötött alkalmi szövetségek mellett.

A magyar CIRPAC-csoport történetének bemutatásán keresztül a kiállítás ahhoz az elmúlt években folyó diskurzushoz csatlakozik, amely a 20. századi történelemben keres a mára nézve tanulságos mintázatokat. Nemzetközi folyamatokba illeszthető tevékenységük azért is figyelemre méltó, mert építészként építészeten túli, társadalmi kérdésekben foglaltak állást. Ez akár a hatalommal vállalt konfrontációhoz is vezetett; a falak, amelyekbe ütköztek és a válaszutak, amelyekre kényszerültek, a két világháború közötti időszak összetett politikai kondícióit rajzolják ki.

 A kiállítás társrendezvénye a Budapest100 idei, A Bauhaus nyomában című hétvégéje.