Kelet vörös

Olyan anyagokat láthat a közönség, amelyek születésük idején nagyobb tilalom sújtott, mint a dekadens nyugati kultúra termékeit. Antonioni, a Beatles vagy Sartre még kimondható ne­vek voltak Budapesten, Mao Ce‑tung, Csiang Csing vagy éppen Lin Piao neve azonban legfeljebb a szokásos sóhajok kíséretében hagyhatta el a rendszerhez hű ajkakat. Holott, ha nincs Mao Ce‑tung, nincs a máig rajongással emle­getett Hatvannyolc sem, sőt a magyarországi demokratikus ellenzék sem. Először éppen az igazibbnak hitt szocializmus elhall­gatása döbbentett rá ugyanis számosakat arra, hogy a hat­vanas években kialakuló fogyasztói szocializmus nem az igazi.

Mégis, mire számíthat, aki eljön? Láthatja a Vörös Köny­vet, s ideologikus gumibabát. Elképzelheti, hogyan tanulmá­nyoz­ták a bilin ücsörgő kínai apróságok a Nagy Kormányos tanait, hogy azután rögvest antiimperialistást és elhajlóbírás­lósdit játsszanak, játékpuskákkal készülve fel arra a harcra, amelynek a végén már csak egy diadalmas eszme maradhat a Földön, a szocializmusé. A néző számíthat még nyilvánvalóan pla­kátok erdejére, amelyek arra voltak hivatottak, hogy a Mennyei Birodalom népét Mao elnök tanításai nyomán biztassák a szocializmus építésére, az ellenséggel való leszá­mo­lásra, a termelés fokozására, Tacsaj és Tacsing példájának követésére. Arról is igyekeztek természetesen meggyőzni őket, hogy az Elnök tanítását Kínán kívül számos ázsiai, afrikai és latin‑amerikai országban tanulmányozzák és követik. Az elnök pedig mindenütt jelen volt. Vörösen izzó napként világította be alattvalói szívét, akiknek ebben az időben 15 és 25 wattos villanykörte fényével kellett beérniük, ha az eszme fényén kívül más megvilágításra is igényt tartottak.

Nyomor, káosz, tömegterror és nemzetiségi elnyomás. Ezek voltak azok a képek, amelyek a világ saj­tóját bejárták erről az időszakról, amelyben hivatalos adatok szerint is 38 ezer halottja volt a szélsőséges kampányoknak és 730 ezer embert hurcoltak meg.

Nem lennénk azonban igazságosak, ha csak a káosz és a tömeghisztéria képeiként idéznénk ezt az időszakot. Közel egymilliárd ember számára határozta meg a „kulturális forradalom” a hétköznapokat és ünnepeket. Az élet ezekben az években is ment tovább – még akkor is, ha most, kijózanodván, éppen a kínaiak azok, akik­ből szégyenkező elutasítást vált ki e korszak emlege­tése.

Hogy ezt a hatást jobban megvilágíthassuk, nem csak azt mutatjuk be, milyen eszközökkel lelkesítette a hivatalos Kína alattvalóit, hanem azt is, hogyan hatott ez minálunk. A kiállítás érdekessége, hogy feltárja a maoizmus kelet‑kö­zép‑európai hatását, amelyet ezidáig még senki sem tárt a magyar nyilvánosság elé. Végezetül egy igazi, mindeddig soha nem látott fotóanyaggal is találkozhatnak. a látogatók… Baracs Dénes, az MTI egykori pekingi tudó­sítója három könyv­ben is megismertette a magyar olvasóval a hetve­nes‑nyolcvanas évek Kínájával. Saját szemé­lyes életének felvételei azonban most kerülnek először a nyilvánosság elé. Egy kelet‑közép‑européer Pekingben. Nem mindennapi élet lehetett. Nézzünk bele!