Búcsú a tavasztól

Az 1968-as év nagy reményekkel indult a közép- és kelet-európai országokban: egy pillanatra úgy tűnt, hogy a szigorú ideológiát felváltja a politikai pragmatizmus. Megjelentek a fogyasztói kultúra és a privát szektor elemei; lazult vagy teljesen megszűnt a cenzúra. A nyugati tüntetéshullám is elérte a régiót, és az ellenkultúra Csehszlovákiában, Lengyelországban, Jugoszláviában és Magyarországon is éreztette hatását. A nyugati fiatalokhoz hasonlóan a vasfüggöny mögötti ifjúság is ki akarta javítani az előző generáció hibáit, meg akarta találni a saját hangját, az önkifejezés lehetőségeit. A Búcsú a tavasztól című kiállítás egy fiktív ifjúsági magazin formájában ezt a diáktüntetésekkel, happeningekkel és más ifjúsági és ellenkulturális eseményekkel teli, virágzó és reményteljes időszakot mutatja be, amelynek a Varsói Szerződés csapatainak csehszlovákiai bevonulása vetett véget.

***

1968 júniusában a varsói Foksal Galéria művészei partit szerveztek Varsó egyik kertvárosában. A „Búcsú a tavasztól” című, máshol „Zalesie Bál”-nak nevezett esemény az egyik résztvevő szerint a maga szeszélyes és groteszk elemeivel az egyedüli értelmes választ jelentette a „Lengyel március” utáni levert és reménytelen légkörben. Csaknem ugyanekkor, 1968. június 4. estéjén Stevo Žigon színész előadta a Belgrádi Egyetem filozófia szakának belső udvarán összegyűlt diákoknak Robespierre beszédét Georg Büchner 1835-ös Danton halála című darabjából. Ahogy Želimir Žilnik Júniusi felfordulás című filmjében is látható, a szónoklat valósággal feltüzelte a tömeget.

A szimbolikus tettek – legyen szó hétköznapi vagy művészeti akciókról – képesek arra, hogy megkérdőjelezzék és akár fel is forgassák a valóságot. A hatvanas években ez a felismerés számos tudóst és teoretikust foglalkoztatott szerte a világon, és ugyanerre a meglátásra jutottak a diáktüntetések résztvevői is, amikor direkt akciókat (például épületfoglalásokat, ülő vagy alvó demonstrációkat) használtak céljaik elérésére. A képzőművészetben is előtérbe került a performativitás – happeningek vagy más manifesztációk formájában. Emellett a képzőművészeti akciók gyakran nemcsak kommentálták, de előre is vetítették a politikai demonstrációkat, amelyek viszont maguk is a performatív technikákból merítettek.

1968 szelleme eltérő ütemben érte el a különböző kelet- és közép-európai országokat: míg a lengyel értelmiség a „Lengyel március” után kénytelen volt a reménytelenség és a vereség érzésével megbirkózni, 1968 nyarán Jugoszláviában a diákok tiltakozni kezdtek a „vörös burzsoázia” ellen, és egy igazságosabb, egyenlőbb és demokratikusabb társadalomért harcoltak. Magyarországon a politikai vezetés mindent megtett, hogy elkerülje a hasonló tiltakozásokat: az 1956-os forradalom tapasztalatából kiindulva megpróbálták leszerelni és megszelídíteni az ifjúságot és tovább marginalizálni az ellenkulturális jelenségeket. Így az új gazdasági mechanizmus bevezetése idején, egy viszonylag nyitott kultúrpolitikai környezetben a tiltakozó megmozdulások és a szubverzív művészeti akciók valóban csak szűk köröket értek el. Eközben Csehszlovákiában a fiatalok – az ország vezetőivel egyetemben – úgy gondolták, hogy eljött az „emberarcú szocializmus” kora, és élvezték újonnan megszerzett – ám rövid életű – szabadságukat: hosszú hajú fiatalemberek (máničky) vették birtokukba a köztereket, happeningeket és rögtönzött beatkoncerteket rendezve, és a cenzúra megszüntetésének köszönhetően felrázták a kulturális életet.

A Varsói Szerződés országainak tankjai nem csupán a csehszlovák fiatalok álmait törték össze: a keleti blokk más országai is sokszor erőszakos módon fojtották el a politikai tiltakozásokat; a kultúra újra szigorú ellenőrzés alá került. A szellem azonban kiszabadult a palackból. Az 1968-as események a keleti blokkban is megmutatták, hogy létezik egy új generáció, amely nem fogadja el szükségszerűen a fennálló rendet és kész fellépni ellene. Bebizonyosodott: a szimbolikus akciók valóban képesek arra, hogy megkérdőjelezzék és adott körülmények között akár fel is forgassák a társadalmi valóságot.