Az ellenforradalom reprezentációja

Talán meglepő, hogy az 1956-os forradalom 40. évfordulóján Archívumunk az „ellenforradalomról” rendez kiállítást. Célunk nem az, hogy valamiféle kiegyensúlyozott képet nyújtsunk az 1956-ban történt eseményekről, vagy bármilyen formában is revideáljuk a forradalomról a rendszerváltás óta kialakult képet. A kiállítás nem 1956-ról szól, nem a forradalomról, (még kevésbé az ellenforradalomról), hanem arról a történeti jelenségről vagy inkább produktumról, amely „ellenforradalomként” lett az 1956 és 1989 közötti korszak egyik meghatározó vonása, és amely 1956. november 4-e után öltött testet a hatalmat szovjet közreműködéssel megszerző politikai elit és elnyomó apparátus képviselőinek fejében. A kiállítás témája tehát maga a Kádár-rendszer, egy sajátos, de semmiképpen sem marginális nézőpontból. Az a folyamat, ahogyan a Kádár-rendszer megpróbálta önmaga és a közvélemény számára megjeleníteni 1956-ot mint „ellenforradalmat”, ahogyan megpróbálta kezelni, megmagyarázni, illetve eltakarni mindazt, amiben született, és amiből saját legitimitását eredeztette.

A kiállítás jelentős részben rekonstrukció. Korabeli dokumentumok alapján próbáltuk meg rekonstruálni, miképpen jelenítették meg az „ellenforradalmat” 1957-ben egy vándorkiállításon (az erről szóló párthatározat az első tablón olvasható), hogyan igyekeztek kapcsolatot és folyamatosságot teremteni az 1919-es „fehérterror”, valamint a Horthy-rendszer és az 1956-ban történtek között (lásd különösen a Franczia Kis Mihály és Franczia Béla történetét elbeszélő, a Varga János, kajárpéci csendőr esetét bemutató, valamint Mindszenty szerepét ábrázoló tablókat).

A kiállítás első része az 1956. december 8-i MSZMP Ideiglenes Bizottsága által hozott határozat logikáját követi, amelyik az „ellenforradalom” kirobbanásának okait négy nevezetes pontban határozta meg. Ezek a következők voltak: a nemzetközi imperializmus aknamunkája, a szektás-dogmatikus vezetés (Rákosi és klikkje) hibás politikája, a revizionizmus (az úgynevezett Nagy Imre-csoport) kártevő tevékenysége, illetve a belső reakció (amelynek szimbolikus figurája és megtestesítője Mindszenty bíboros volt).

A kiállítás második részében azt próbáltuk megmutatni, hogyan igyekezett a rendszer megteremteni saját mártírológiáját, hogyan ritualizálta a mártírokról való megemlékezést, és végül hogyan üresedett ki és hogyan fúlt csendbe és hallgatásba, végül zavart dadogásba mindaz, amit a rendszer el akart, vagy egyáltalán el tudott mondani 1956-ról (lásd a konszolidációról és a „népfelkelés vagy ellenforradalom” vitákról szóló tablókat).

A kiállítást hang- és képdokumentumok egészítik ki. Ezek közül szeretnénk felhívni a figyelmüket az 1981. októberi Rádiókabaréra (lásd „A csend” installációt), vagy Kádár János 1989. április 12-i utolsó beszédére a Központi Bizottság ülésén (lásd a „Mit mond Kádár János” című installációt a videóteremben).