Petőfi-délibábok

„Ismerjük be, mi találtuk ki Petőfi Sándort.”
Markó Béla: A Petőfi-projekt. Élet és Irodalom, 2023. január 20. 

“[A] magyar közönség számára az első költő Petőfi Sándor. Nem azt jelenti ez, hogy ő lenne a legjobb vagy legnagyobb költő (bár nem kevesen vannak, akik így vélekednek), hanem azt, hogy a magyar nyelvű közösségben aligha akad olyan írni-olvasni tudó valaki, aki ne hallotta volna Petőfi nevét és jelentőségét, ne tudná, hogy költő volt…” – írta Margócsy István találóan Petőfi emlékezetéről szóló szöveggyűjteményének előszavában.
Petőfi Sándor emlékezete. Szerk. Margócsy István. Osiris Kiadó, Budapest, 2022. 9. l.

A 176 éve halott költő alakját azóta is mítoszok és legendák övezik. Ismert, hogy még a 20. század elején is keringtek mendemondák arról, hogy Petőfi él és inkognitóban köztünk jár. Vannak, akik mindmáig úgy hiszik, hogy Petőfit az oroszok elhurcolták és szibériai száműzetésben halt meg, állítólagos földi maradványainak 2015-ben rendeztek dísztemetést a Kerepesi temetőben. Az elmúlt több mint másfél évszázadban szinte az összes magyar politikai rendszer és rezsim az ő alakjában kereste uralma igazolásának és szakrális legitimációjának forrását. Minél távolabb álltak tőle, annál hazugabb módon, annál harsányabban és bombasztikusabban.

Petőfi tehát mindenütt ott van, a népi emlékezetben, a hamis politikai eredetmondákban, ám ez nem Petőfi valóságos jelenlétéről, hanem inkább hiányáról tanúskodik. A népi emlékezetben tovább élő ál-Petőfik és a politikai propagandában rendre kísértő politikai ál-Petőfik a kínzó és megemészthetetlen hiány lidércfényei. Ez nem is csoda, hiszen Petőfi esztétikai, erkölcsi és politikai vezéreszméi – a hatalomból kirekesztett nép beemelése a (jog)egyenlőségen és szolidaritáson alapuló nemzeti közösségbe, a szabadság, a függetlenség és a demokrácia – soha nem tudtak kiteljesedni a magyar nemzeti, állami és kulturális lét valóságos tereiben. Valami mindig hibádzott. Legtöbbször mindegyik.

A magyar nép képzeletében Petőfi a nem létező, a valóságban nem látható és nem megélhető, de minduntalan vágyott politikai és társadalmi viszonyok jelképe, megtestesülése. Ez áll a továbbéléséről szóló legendák, olykor gyerekes fantáziák hátterében. Mintha képtelenek lennénk elfogadni, hogy már nincs köztünk, mert akkor ezektől a vágyaktól is búcsút kellene vennünk. És ez az oka annak is, hogy a hatalom a dualizmus korától a rákövetkező autokratikus és diktatórikus rezsimek során át minduntalan saját képére formált ál-Petőfikkel próbálta hitelesíteni önmagát, egyben leplezni a valóságos Petőfi hiányát. Petőfi csak azon ritka és kurtára szabott alkalmakkor került valamelyest közel önmagához, amikor az emberekben felcsillant a remény, hogy eszméi valósággá válhatnak: 1956-ban és a rendszerváltás éveiben, 1988–1990-ben.

A Blinken OSA Archivum március közepétől május végéig tartó programsorozata nem Petőfi életéről és művészetéről, hanem Petőfi emlékezetének történetéről, annak különböző aspektusairól szól. 176 éve kergetjük Petőfi délibábját. A filmvetítésekkel, színházi előadásokkal, felolvasásokkal és beszélgetésekkel tarkított eseménysorozat ennek a történetébe kínál betekintést.